Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.


A blogon Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos történetét olvashatjátok.

„Nessie eléri a felnőttkort, és beleszeret Jake-be. Hogy hogyan bontakozik ki a szerelmük? Itt megtudhatjátok.”

/Aby/



„A szívedet a kezembe helyezted, és én cserébe a sajátom nyújtom neked.”

/Full Moon/

„Elveszve egymásban nem is érzékelték, hogy a kis gyertyák sorra kialszanak, és már csak a telihold fénye ragyog le rájuk.”

/Full Moon/



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



2010. október 10., vasárnap

Novella - Renesmee és a Farkas

Sziasztok!

Egy újabb kis Full Moon kiegészítő novellát hoztam (nem, még mindig nem a Leah-s).

Ez a kis szösszenet a Merengő Twilight-kihívására készült, és most, hogy vége a versenynek, kitehetem végre :)

A novella egy kis jelenetet mutat meg Nessie gyerekkorából, ezúttal viszont Jake szemszögéből. Remélem, hogy tetszeni fog nektek! :)

Véleményeket még mindig nagyon szívesen fogadok. :)


Jó olvasást!



Renesmee és a Farkas




Ahogy a tudatosság szikrája beszivárgott az agyamba, az első gondolatom az volt, hogy már megint elfelejtettem behúzni a sötétítőfüggönyt. A napsugarak kitartóan próbáltak felébreszteni, és nagyon úgy tűnt, hogy a végén sikerrel fognak járni. Egy darabig még küzdöttem az álom határán, aztán meguntam a dolgot, és inkább nagyot nyögve kinyújtóztam, majd kikászálódtam az ágyból.

Megdöbbenésemre már kora délutánra járt az idő, pedig mintha csak pár perce zuhantam volna a pihentető öntudatlanságba, miután hajnalban hazaértem az őrjáratról.
Gyorsan ebédeltem meg, hogy minél előbb Nessie-nél lehessek. Miközben futottam át az erdőn, a gondolataim kizárólag körülötte jártak.
A fejlődése egyre inkább lassult, és ezzel együtt most, hogy végre elmúlt a veszély, megkezdhette igazi gyerekkorát. Az egész család, beleértve engem is, ezen fáradozott újabban. Hogy boldog legyen, hogy ne kelljen fájdalomtól és veszteségtől tartania, hogy elfeledtessük vele ezt az egész aggodalmas ügyet, még akkor is, ha végül győztesen kerültünk ki belőle.

Persze mi nem tudtunk olyan könnyen felejteni. A Volturi látogatása óta csupán szűk két hét telt el… túl kevés idő ahhoz, hogy feldolgozzuk az akkori teljes reménytelenséget.
Mi, farkasok, azóta is megnövelt létszámban járőröztünk, bármiféle újabb betolakodó után kutatva. Természetesen abszolút feleslegesen, mert sose találtunk senkit, de az ördög nem alszik, úgyhogy mi sem.
Szerencsére Sammel egyetértettünk abban, hogy a védelem a legfontosabb most – az az aprócska tényező, hogy míg neki a törzs biztonsága a fő cél, addig nekem Nessie-é, teljesen lényegtelen volt.

Ahogy egyre közelebb értem gondolataim tárgyához, valami furcsa, zavaró borzongás futott végig rajtam. Mint mikor az ember érzi, hogy közelgő veszély les rá, de nem tudja, hol és hogyan csap le majd.
Igyekeztem kizárni ezt a kellemetlen érzést, és egyedül Nessie-re koncentrálni, de ahogy ráfókuszáltam, csak még erőteljesebb lett a gyomromat összeszorító baljós nyugtalanság.

Még gyorsabb tempóra kapcsoltam, mikor megértettem, hogy talán épp vele van valami probléma… talán az ő aggodalmát érzem. Tuti kinyírom a Szöszit, ha miatta került ilyen állapotba.
Mikor végre a ház közelében voltam, vonyítottam egyet, hogy előre tudjanak az érkezésemről. Nessie már a verandán várta, hogy – immár emberi alakban – kisétáljak a fák közül.
Az arcán valami szokatlan kifejezés ült. Mintha gondterhelt lenne.

Ahogy felértem hozzá, a megszokott módon az ölembe kaptam. Erre ő általában kacagásban tör ki, most viszont ez elmaradt.
Idegesen fürkésztem az arcát, de nagyon nehéz volt olvasni gyermeki vonásaiból. Végül nem bírtam tovább, és rákérdeztem.

- Valami baj van, Nessie?
Ő komolyan belenézett a csodás, csokoládébarna szemeivel az enyémekbe.
- Ha kérdezek tőled valamit, megmondod nekem az igazat?
- Hát persze.
- De biztos nem fogsz hazudni? – folytatta tovább a faggatást.
- Ha tudnék, se akarnék hazudni neked. Meg fogom mondani a teljes igazságot – ígértem neki, ugyanolyan jelentősen, mint ahogy ő kérdezte.
Ismertem már annyira, hogy tudjam, ezeket a nagy problémáit nem lehet elbagatellizálni, különben azt fogja gondolni, hogy átverem.

Pár pillanatig a mögöttünk elterülő erdőt figyelte merengve, aztán visszakapta rám ragyogó pillantását.
- Szerinted elképzelhető, hogy meghalok egy alma miatt? – kérdezte teljes komolysággal.
Legszívesebben felnevettem volna az abszurd ötleten, de nem tettem. Helyette inkább próbáltam kideríteni az okát, amiért ilyen lehetetlen dolgokon aggódik.
- Nessie, ezt honnan vetted?
- Még nem válaszoltál! – nézett rám konokul.
- Nem hiszem, hogy ez előfordulhatna – mondtam neki megnyugtatóan. – Főleg, hogy nem szoktál almát, vagy bármilyen más gyümölcsöt enni.

Egy másodperc erejéig elgondolkozott.
- Igaz. De ha valami miatt mégis megtörténne, megpróbálnál megmenteni? – látszott rajta, hogy nem fog leszállni a témáról addig, amíg minden választ meg nem kap.
- Nessie, még az emberek sem fulladnak meg csak úgy egy almahéjtól. Annál azért ügyesebbek.
- Megmentenél? – kérdezte újra, most már erőteljesebben.
- Természetesen megmentenélek. Az lenne az első dolgom.

Megbékélve felsóhajtott, de aztán újra elfelhősödött csöppnyi arca.
- Lenne még egy kérdésem! – aprót bólintottam, hogy jelezzem, várom az újabb furcsaságot. – Ugye mindig vissza fogsz tudni változni emberré?
- Persze, hogy vissza tudok. Amikor csak akarom.
- Biztos nem lesz olyan, hogy farkas alakban maradsz, mert képtelen vagy átalakulni?
- Nessie, honnan veszed ezt a sok lehetetlenséget? – kérdeztem szemöldökráncolva.
- A Szörnyeteg sem tudott visszaváltozni – nézett rám félelemmel a szemében.
- Oh, hát innen fúj a szél – végre rájöttem, hogy mi történt: valamelyik nagyokos vámpír mesét nézetett vele. – Tudod, a Szörnyetegen gonosz átok ült, azért maradt abban az alakban. De mi nem vagyunk elátkozva. A farkassá válásunk egy nagyon ősi varázslat.
- És ha valaki megátkoz valamiért? – az aggodalma még mindig nem csillapodott.
- Ugyan, ki akarna ilyet tenni? – mosolyogtam rá. – Nem vagyok egy gőgös, felfuvalkodott herceg, ráadásul egy darab tündér sincs a közelemben. Maximum te.

Nessie végre elmosolyodott, és én éreztem, hogy valótlan, irracionális gondolatai úgy tűnnek el, mintha sose léteztek volna. De még jobban meg akartam nyugtatni őt.
- Mellesleg ezek csak kitalált, bugyuta mesék.
- Rosie azt mondta, hogy minden történetnek van alapja, még ha nagyon picike is.
- Nos, ebben valamennyire igaza van – bólintottam. – Lehet, hogy róla mintázták a madárijesztőt az Ózban; neki is csak szalma van az agya helyén.

Reméltem, hogy a Szöszi is hallotta ezt odabent, és mikor halk morgás hallatszott ki a házból, tudtam, hogy tökéletesen tisztán értett mindent. Elégedetten elvigyorodtam magamban.
- Azt a mesét még nem láttam. Majd szólok Alice-nek, hogy legközelebb azt nézzük meg.
- Szóval ő áll a dolog mögött? – kérdeztem rá morcosan.
- Igen, ő mondta, hogy a normális gyerekek meséket szoktak nézni. De a Hófehérkét anya választotta, a Szépségeset pedig apa.
- Gondolhattam volna – morogtam, ahogy meghallottam Edward választását. Ez tökéletesen rá vallott.

- Mit fogunk ma csinálni? – kíváncsiskodott Nessie tovább, miközben lekéredzkedett az ölemből. Miután letettem a földre, aprócska kezét a tenyerembe nyomta. Újra és újra elcsodálkoztam rajta, hogy mennyire picike hozzám képest.
- Mit szeretnél? – kérdeztem vissza, majd vártam az óhaját.

Szinte láttam, ahogy a lehetőségek végigperegnek az agyában, aztán mikor kiválasztotta az egyiket, határozottan bólintott.
- Jó lenne egy nagyot sétálni az erdőben! – közölte édes hangon. Örültem a döntésének, mert szerettem a kis erdei túráinkat. – Közben beszélgethetnénk a mesékről is.
Nem hagytam, hogy erre a kérésére elhalványodjon a mosolyom; talán sikerül megértetnem vele, hogy ezek a történetek csak kitalációk.
- Rendben. Elhiheted, nagy meseszakértő vagyok.
- Hogyhogy? – nézett fel rám meglepetten.
- Mikor kicsi voltam, Rachel és Rebecca folyton ezeket bújták, és jobb híján nekem is néznem kellett őket.
Nessie elvigyorodott, aztán elindultunk felfedezni az erdő zegzugos rejtelmeit.



--*-*--



A kis sétánk jobban elhúzódott, mint terveztem; már ment le a nap, mikor kapcsoltam, hogy egyrészt haza kellene vinnem őt, másrészt én ma éjjel megint őrjáratozok.
Miután leadtam otthon Nessie-t, gyorsan átváltoztam, aztán rohantam vissza La Push-ba. Hallottam a fejemben a többieket: Leah épp azon morfondírozott, hogy meddig fogja bírni Quil Claire-rel kapcsolatos gondolatait, Quil agyát pedig kizárólag a csöpp lány töltötte ki, akibe bevésődött.
Mi a helyzet? – köszöntem rájuk, ahogy átértem a határon.
Remélem, hogy te nem fogsz totyogós gyerekekről ábrándozni, Jacob, mert akkor hazamegyek! – figyelmeztetett Leah.
Majd erősen próbálkozok – ígértem neki mosolyogva. – Semmi mozgás?
Nem, nyugodt és szörnyen hosszú éjszakánk lesz, úgy érzem – sóhajtotta, miközben megindult a szokásos körön.

Aztán én is ráléptem a saját kitaposott ösvényemre. Egy ideig próbáltam Leah kérésére figyelni, de végül a gondolataim visszakanyarodtak Nessie-hez.
Talán az lenne a legjobb, ha másnap nem lustálkodnék annyit, hanem korán átmennék hozzá, hogy felügyelni tudjam ezt az új mesenézési mániát. Ha ott vagyok mellette, rögtön meg tudom válaszolni a kérdéseit, és így valószínűleg nem fog olyan hajmeresztő dolgokat kitalálni, mint ma.
Elképzeltem magunkat, ahogy ülünk a Tv előtti kanapén, és belemélyedünk Jázmin és Aladdin szerelmi kalandjába. Megborzongtam ettől a vicces képtől, de ettől függetlenül tudtam, hogy meg fogom tenni. Ő mindennél fontosabb számomra, és ha…

Jake, könyörgöm, hagyd abba az áradozást! Komolyan, fizikailag fáj már ezt hallgatni – vágott a gondolataimba Leah. – Reméltem, hogy legalább te nem fogsz megzakkanni, mint a többiek.
Quil nem reagált a gúnyos szavakra, de éreztem, hogy mosolyog. Ő tökéletesen megértette a rajongásomat a lenyomatom iránt, de inkább nem szólt semmit; Leah így is eléggé ki volt akadva ránk.

Az éjszaka további részében még erősebben próbáltam lekorlátozni a gondolataimat Nessie-vel kapcsolatban. Hajnalban aztán sietve rohantam haza, hogy pár rövidke óra alvás után újra vele lehessek.



Az egész Cullen család igencsak meglepődött, mikor késő délelőtt megjelentem a házban.
- Nahát, a bolhás! Mit keresel te itt? – morogta oda nekem Rosalie.
- Szép napot neked is, Szöszi! Mozizni jöttem – vigyorogtam rá, ahogy elsötétült a pillantása.
- Hogy micsoda?
- Mindig is tudtam, hogy korlátozottak az agyi képességeid, na de ennyire?! – csóváltam meg a fejem. – Én is mesét fogok nézni Nessie-vel, mert nem szeretném, ha az ő fejében is akkora káosz keletkezne, mint amilyen a tiédben van.

Láttam rajta, hogy készül visszavágni, de az apró lábak lépcsőn leszaladó, halk zaja megakasztotta a mondanivalóját. Helyette csak egy nagyon csúnya pillantást kaptam tőle.
- Jake, Jake! – kiáltotta Nessie felém futva. – De jó, hogy itt vagy!
Ahogy elért hozzám, rögtön felugrott az ölembe.
- Jól sejtem, hogy ma is mesenézés lesz a program? – kérdeztem, miközben puszit nyomtam a hajába.
- Igen. Ma Alice, Rose és Esme választott – újságolta mosolyogva, izgatottan.
- Huh, már előre félek.


Letelepedtünk a plazmatévé előtti kanapéra, majd elindította az első DVD-t, ami már be volt készítve a lejátszóba. Először a számomra jól ismert zene hangzott fel, majd a képernyőn megjelent a fehér vár, a felette elsuhanó csíkkal. Egy újabb Disney klasszikus – gondoltam fanyalogva.

A rajzfilm közben nem nagyon beszélgettünk; Nessie az ölembe kucorodva figyelte a történetet, és közben látszott, hogy sebesen forognak agytekervényei. Én sem szólaltam meg, csak élveztem azt a nyugodt, szelíd békességet, ami körbevett és beterített minket. Egy-egy vicces résznél mindketten felkacagtunk, az izgalmasabbaknál pedig még szorosabban hozzám bújt.
Aztán a vége felé éreztem, hogy jó párszor visszatartja a lélegzetét a feszültségtől. Természetesen minden jól alakult, a szereplők megkapták méltó jutalmukat, vagy büntetésüket.

Ahogy a végén a szereplőlista elindult, Nessie kicsit kibontakozott az ölelésemből, felém fordult, és hihetetlenül nagy, csokoládébarna szemeit rám emelte.
- Szerinted tényleg léteznek sellők?
Egy hosszú percig elgondolkoztam a kérdésén.
- Nem tudom. Én még sose találkoztam eggyel sem, de régebben azt se hittem, hogy vannak vámpírok, vagy olyan emberek, akik képesek farkassá változni. Az itteni furcsaságok után nem merném azt mondani, hogy nem léteznek.
Mindent értőn bólintott a válaszomra.
- Jó lenne egyszer látni egyet. Akkor az is elképzelhető, hogy gonosz tengeri boszorkányok is vannak?

Elmosolyodtam a logikáján.
- Talán. De remélem, hogy őket azért nem akarod megismerni!
Apró, cseresznyeszínű ajkai vigyorra húzódtak, majd megrázta a fejét.
- Nem, nem szeretném, ha elvennék a hangom. Rossz lehet, ha az ember nem tud beszélni – gondolkozott el.
- Valószínűleg. De ez nálad nem jelentene túl nagy problémát – utaltam csodálatos képességére.
- Ez igaz.

- És mi lesz a következő? – kérdeztem félelemmel vegyes kíváncsisággal. Reméltem, hogy azért a Szöszke nem veti el a sulykot. De persze megint tévednem kellett.
- Valami farkasos – lépett oda a lejátszóhoz. Kivette a Kishableány DVD-jét, aztán kezébe vette a másik mese tokját. – Piroska és a farkas.
Igen, ez Rosalie-ra vall.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Nem fog tetszeni neked – tiltakoztam ellene.
- Ugyan már, Rosie nem választana rosszat – védte nagynénjét naivan.
- Én szóltam.
Miután betette a lemezt, visszafészkelte magát az ölembe.

Szinte oda se figyeltem a történetre, csak az arcára kiülő reakciókat kémleltem.
Mikor a vörös ruhás lányka megkezdte buta kérdezősködését, hirtelen felkapta a távkapcsolót, kimerevítette a képet, és felém fordult.
- Ugye te nem fogod megenni Esmét? – kérdezte halálos komolysággal.
- Miért akarnám meg… – nem fejeztem be a mondatot, mert közben megértettem, honnan jutott ez az őrültség az eszébe. – Nem, sose tennék ilyet. Tudod, mi nem olyan farkasok vagyunk, akik embert esznek. Vámpírt meg főleg nem – nyugtattam meg.
- Rendben – bólintott, aztán folytattuk a mese nézését.

Már előre féltem tőle, hogy nemsokára megint nagy magyarázatba kezdhetek. De a végkifejletre adott reakciója felülmúlta minden elképzelésemet.
Mikor a vadász kövei miatt lesüllyedt a gonosz állat a tó fenekére, gyors mozdulattal kikapcsolta a DVD lejátszót, és szorosan átölelve a nyakamat hozzám bújt.
Éreztem apró teste remegésén, hogy mennyire megviselték a látottak. A száját halk zokogás hagyta el, és nem sokkal később már nedves könnyei áztatták a vállamat.
- Csssss, Nessie, semmi baj. Ne sírj, kérlek! – próbáltam lecsillapítani. Mikor éreztem, hogy enyhül a sírása, kissé eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek. – Semmi baj! Velünk soha nem történhet ilyen.

Pillantása bizalmatlanul kapcsolódott az enyémbe.
- Miért ne fordulhatna elő? És ha valaki úgy gondolja, hogy veszélyesek vagytok? Hogy rosszak vagytok?
Finoman simítottam végig könnyfoltos arcán, hátha így lehiggad kissé.
- Mi jók vagyunk. Senki nem tud bántani minket, és nem is akar. Charlie ismer minket, úgyhogy még ő sem lehet gond. Mellesleg tudunk vigyázni magunkra – soroltam az érveimet, amik a képzelt félelme ellen szóltak. – Ez pedig amúgy is csak egy buta mese, amit az emberek azért találtak ki, hogy a saját, vad természet iránti rettegésüket tompítsák. Az igazi farkasok tényleg veszélyesek és gonoszak lehetnek, de ők csak állatok. Nem olyanok, mint mi – magyaráztam megállíthatatlanul. – Nekünk van tudatunk, mi az életet védjük, és senkinek nem akarunk rosszat.
- De ha…? – kezdte volna újra, de nem engedtem neki.
- Nincs de! Senki nem fog bántani minket, még ha képes is lenne rá. Oké?

Még mélyebben belenézett a szemembe, mintha kiolvashatná belőle, hogy igazak-e a szavaim.
- Rendben – bólintott bizonytalanul.
- Nem lesz bajunk. Soha – igyekeztem megerősíteni azt a cseppnyi kis derűlátást, amit sikerült elérnem nála.

Pár hosszú percre újra átölelt, és a vállamra fektette langyos arcocskáját. Éreztem, hogy a szívverése visszaáll a megszokott, normális ritmusára, ahogy lassacskán elfogadja a válaszaimat. Vett egy mély levegőt, aztán felemelte a fejét rólam.
- Van még egy mese – jelentette ki, mire hitetlenkedve ránéztem.
- Nem, ennyi volt mára – mondtam határozottan. – Nem hagyom, hogy megint kiakadj!
Felálltam az ágyról, de közben továbbra is a karomban tartottam. – Inkább elviszlek sétálni – ajánlottam neki, aztán a lelkes bólintása után letettem, és elindultunk a buja zöld rengetegbe.



Már alkonyodott, mire hazaértem a megint sokáig elhúzódó sétánkról. A területünkre lépve átváltoztam, hogy ráköszönjek a többiekre, és ellenőrizzem, minden rendben van-e.
Éreztem Pault, Quilt, Embryt és Jaredet az elmémben. Tudtam, hogy ők is észrevettek engem, úgyhogy gyorsan megpróbáltam elrejteni a ma történteket és a legújabb ötletemet az agyam egy hátsó zugába, de Paul szemfülesebb volt, és elcsípte a halk gondolatot.
Jacob, ez komoly?! Édes kis mesét fog írni az óvóbácsi? – hallottam gúnyos hangját a fejemben.
Paul, ne piszkáld! – szólt rá Quil. Ő mindig kiállt mellettem, mert tudta, hogy milyen ez az egész számomra. A legteljesebb, legtisztább önfeláldozás, csak hogy Ő boldog legyen. – Néha úgy beszélsz, mintha te nem lennél bevésődve, és nem ismernéd ezeket a dolgokat.

Hé, haver, én megértem, de attól még vicces, hogy Jacob milyen őrültségekre képes miatta – nevetett.
Na jó, én lépek! – üzentem nekik. – Van ennél fontosabb dolgom is.
Már készültem visszaváltozni – a remegés elindult a gerincem mentén –, de Embry és Quil megállított.
Jake, várj meg minket! Mindjárt végzünk – süvített felém egyszerre a gondolatuk.
Fiúk, menjetek nyugodtan! Már itt vagyunk. Az a pár perc, ami hátra van, igazán nem számít – engedte el őket Paul.

Az erdő széle felé rohanva összetalálkoztunk, aztán nemsokára már otthon ültünk a garázsban.
- Jake, tényleg meseírásba akarsz fogni? – szegezte nekem a kérdést Embry.
Elgondolkoztam a dolgon; szerettem volna Nessie-nek meglepetést okozni egy saját mesével. Egy olyannal, ahol nem történnek katasztrófák, fájdalmak és mindenféle halálesetek. Amiben csak boldogság és szeretet van.
- Igen, ha meg tudom írni – válaszoltam határozottan.
- Akkor hajrá! – lelkesített Quil. – Kíváncsi vagyok rá. Ha kész lesz, majd mutasd meg!
- Persze, persze – bólintottam oda se figyelve. Az agyam már a történeten járt, de egyelőre nem sok ötlet akart kipattanni belőle.

- Mi kell egy mesébe? – kérdeztem elkeseredetten.
A két fiú úgy nézett rám, mintha minimum ufót látnának.
- Hát… mondjuk pár szereplő – mondta ki a nyilvánvalót Embry, mire kapott tőlem egy nagyon csúnya pillantást.
- Milyen igazad van – bólintott Quil, majd gúnyos hangon folytatta. – Figyelj, szerintem legyen neki cselekménye is! Meg eleje és vége.
- Fiúk, nyugi! – szóltam rájuk. – Én azt mondom, tegyük el magunkat mára, és holnap majd kitalálunk valami szalonképes mesét.

Miután a srácok elköszöntek, és elindultak haza, én is bementem a szobámba. Magamhoz vettem pár papírlapot, egy tollat, és leheveredtem az ágyamra, azzal a határozott szándékkal, hogy elkezdem megírni azt a tündéri kis történetet.
Arra mondjuk nem számítottam, hogy már a címénél elakadok. Mivel nem tudtam, hogy miről fog szólni egyáltalán, igencsak nehéz is lett volna valami frappáns kis címet kitalálni neki.

Végül fél óra meddő szenvedés után feladtam, és annyit írtam csak fel a legelső lap tetejére: „Renesmee meséje”.
Aztán két újabb órát töltöttem el azzal, hogy leírok egy-egy mondatot, majd hevesen áthúzom. A harmadik telefirkált papír után úgy döntöttem, inkább lefekszem aludni, hátha az éjjel megálmodom azt a csodás kis mesét.



--*-*--



Reggel elég korán felébredtem, és úgy terveztem, hogy egy gyors és kiadós reggeli után folytatom a kínlódást a történettel, de evés közben egy megálló autó hangja hallatszott a ház elől. A következő pillanatban csapódott a kocsi ajtaja, majd siető lábacskák halk zaja jutott el a fülemhez.
Mire felpattantam, és kinyitottam a bejárati ajtót, a váratlan vendég már a tornácon volt. Még elcsíptem a vörös hajzuhatag libbenését, mielőtt Nessie a nyakamba ugrott. A karom automatikusan ölelte át kicsi, törékeny testét. Éreztem, hogy megremeg a kezeim között, ahogy rázza a vállát a zokogás.
- Nessie, mi történt? Mi a baj? – kérdeztem rémülten, de nem kaptam tőle választ.

Egy fél másodperccel később már mellettünk állt Bella is, és vigasztalón simított végig egy szem lánya hátán.
Utána végre elmondta nekem, hogy mi az ijedelem oka.
- Pocahontast néztünk, és a vége egy kicsit szomorú… – kezdte magyarázni.
- Ismerem – vetettem közbe. – Nessie, kicsim, ez csak egy mese – suttogtam a hajába.

Ő hirtelen elhajolt a vállamról, és nedves pillantását mélyen az enyémbe fúrta. Apró tenyerét az arcomhoz érintette, hogy megmutassa azokat a rajzolt képeket, amik így felzaklatták: a fehér bőrű férfit, aki a süvítő lövedéktől összeesik, aztán a fiatal indián lányt, ahogy elbúcsúzik elhajózó szerelmétől, mert ő inkább a családját és a népét választja.
- Ugye sose hagysz el?! És nekem se kell elmenni tőled?! – faggatott, hangosan is kimondva a gondolatait.
- Nem, én mindig itt leszek veled – válaszoltam teljes komolysággal.

További fél óra győzködés után hajlandó volt végre hinni nekem, és elindultak Bellával haza. Előtte még megígértem neki, hogy este átmegyek hozzá, és viszek egy kis meglepetést is.
Mikor kikerült a látóteremből a tűzpiros autó, berontottam a szobámba, felkaptam azt a pár lapot és a tollat, aztán kisiettem a tengerpartra.

Egy tiszta papírra újra felírtam a címet, de még mindig nem tudtam tovább haladni. Viszont most nem akartam pazarolni, úgyhogy inkább nem is irkáltam le semmit, amíg nincs valami eredeti ötletem.
Mikor már delelőre járt a nap, megérkezett pár falkatag is a partra. Természetesen rögtön észrevettek, és letelepedtek hozzám.
- Hogy alakul a mese? – kérdezett rá Quil, aki magával hozta a kis Claire-t is.
- Sehogy. Nem tudom, hogy miről szóljon. Nem olyan egyszerű ez, mint ahogy én gondoltam – sóhajtottam elkeseredetten.
- Jacob, ne bonyolítsd túl! – javasolta Paul, miközben ránézett a legfelső papírra. – Nessie meséje lesz, szóljon róla!

Elgondolkodtam a lehetőségen, és – bár nem szívesen, de – be kellett vallanom magamnak, hogy most kivételesen okosat mondott.
Felpattantam a fáról, amin eddig ültem, és kicsit távolabb mentem tőlük, hogy nyugodtabban tudjak írni.
- Kösz szépen, Paul! – kiáltottam vissza feléjük. – Lógok neked eggyel!


Az elkövetkező órákban egyedül ültem egy száraz sziklán, hallgattam a tenger morajlását és a kint nyüzsgő emberek zaját, és írtam a történetet az én Nessie-mnek.
Kora este lett, mire elkészültem vele, úgyhogy sietnem kellett hozzá, hogy még el is tudjam mesélni neki.

Ahogy a kis erdei tisztásra értem, ami körülvette a kőházat, Edward már várt rám. Nyilván kiszagolt.
- Nem volt nehéz, már messziről érezni téged – válaszolt a gondolatomra. – És mellesleg Nessie-nek is megígérted, hogy eljössz. Tudtam, hogy nem vered át.
- Sose tenném.
Ő csak bólintott erre.
- Kíváncsi vagyok, hogy mit hoztál össze – jegyezte még meg vigyorogva, aztán együtt beléptünk a házba.

Nessie rögtön a nyakamba ugrott, ahogy szokott.
- Mi a meglepetés? – faggatott rögtön.
- Fürödtél már? – kérdeztem vissza.
- Igen – válaszolta értetlenül. – Miért?
- Mert akkor irány az ágy, hogy mondhassam az esti mesét!

A szemei nagyra nyíltak az elhangzottakra.
- Milyen mese lesz?
- Ez egy egészen különleges történet – magyaráztam, miközben bevittem a szobájába. – Egy kislányról szól, aki találkozik egy hatalmas, de szelíd farkassal.
Befektettem a puha ágyába, és láttam, hogy széles mosoly terül el az arcán.
- Eddig tetszik. Folytasd! – kérte, miközben betakargattam.
- Várj, várj! Hadd kezdjem az elején! – nevettem fel.

Érdeklődő tekintettel, némán várta, hogy belefogjak.
Vettem még egy mély levegőt, aztán nekivágtam.

- A címe: „Renesmee és a Farkas” – elővettem a zsebemből azt a pár papírlapot, amit kacskaringós, macskakaparás betűim betöltöttek. – Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy igazán különleges kislány, akit Renesmee-nek hívtak. Ennek a cseppnyi leánykának volt egy nagyon-nagyon jó barátja, aki farkassá tudott változni. Rengeteg időt töltöttek ők ketten együtt; sokat játszottak, közösen jártak vadászni. A farkas szinte mindig vele volt, és nagyon szerették egymást.

Figyeltem Nessie reakcióját, miközben hallgatta a szavaimat. Az arcán ellágyult a mosoly, a szeme vidáman csillogott.
- Békében és boldogságban éltek – folytattam tovább –, amíg egyszer olyan lények érkeztek hozzájuk, akik azt hitték, hogy Renesmee gonosz és fékezhetetlen. Pedig ő volt a legszeretetreméltóbb, legtisztább gyermek, aki valaha élt a Földön. Ezek a lények, akik félreismerték a kislányt, el akarták pusztítani őt is és az egész családját. Persze ezt nem hagyhatták. Maguk köré gyűjtötték az összes barátjukat, hogy együtt bebizonyítsák, Renesmee cseppet sem veszélyes. Nagyon féltek, mert nem sok reményük volt az életben maradásra, ha összecsapásra kerül sor. De szerencsére a kislány anyukája legalább olyan különleges volt, mint ő, és meg tudta védeni őket minden veszélytől és fenyegetéstől. Végül sikerült meggyőzni az ősöreg lényeket, hogy semmi törvénybeütközőt nem tettek, és folytathatták megszokott, de egyáltalán nem szokványos életüket. Renesmee és a farkasa ismét sokat játszhattak együtt, szabadon vadászhattak, miközben a kislány lassacskán felcseperedett. Mikor felnőtt, akkor is elválaszthatatlan társak maradtak, és boldogan éltek, amíg világ a világ. Itt a vége, fuss el véle! – fejeztem be a mesét, aztán újra Nessie-re néztem.

A mosolya megmaradt, szemében a boldogság és a meghatottság könnyei csillogtak, de még nem csordultak ki.
- Ez nagyon szép volt, Jake – suttogta nekem. – És mi történik velük később? Miután a lány felnő? – kíváncsiskodott.
- Majd kiderül, ha ez megtörténik – válaszoltam titokzatosan.
- Azt is megírod majd nekem?
- Hát persze. Megígérem. Most viszont már tessék aludni!

Eligazgattam rajta a takarót, nyomtam egy puszit a homlokára, majd a haját simogatva vártam, hogy elmerüljön az álmok birodalmában.
Közben arra gondoltam, hogy én is nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fog folytatódni ez a mese.






_@/"

8 megjegyzés:

  1. Hali!
    Ez nagyon édes! Megírod majd a felnőtt mesét is? :D
    Pusz

    VálaszTörlés
  2. szia :) meglepi nálam : http://the-wolf-life.blogspot.com/

    VálaszTörlés
  3. Szia Stigu!

    Olvastam a mesédet a Merengőn is , nekem rettenetesen tetszett, egy nagyon jól megfogalmazott, aranyos kis mese.
    Tetszik, ahogy Nessi komolyan vesz minden mesét, és Jake vigasztalja. Gondoltam, hogy Rose a Piroska és a farkast fogja ajánlani, csak hogy bosszantsa Jake-t. A Jake által kitalált mese is aranyos lett.
    Nagyon jól sikerült, ügyes vagy.

    Puszi: Judit

    VálaszTörlés
  4. Sziasztok!

    Hát, felnőtt mese van már... :) Végül is az egész FM az :D

    Nessie itt még eléggé kicsi lány, és szerettem volna valami gyerekességet csempészni a karakterébe, mert nekem Steph-nél eléggé felnőttesnek írta meg szerintem.
    A karakterhűségre is igyekeztem valamennyire figyelni, remélem, hogy nem lettek nagyon alternatívak :)

    Köszönöm, hogy írtatok.

    Pusz: Stig _@/"

    VálaszTörlés
  5. Ez iszonyatosan jó lett, nagyon átjön rajta a bevésődésnek ezen korai szakasza Nessie és Jake között, ahol Nessie még kicsi lány, és Jake amolyan védelmező/barátként funkcionál. Kár hogy Steph nem írt egy ötödik könyvet, amiben hasonlókat lehetne olvasni, mint amit itt nálad is olvashatunk:) Írj még, ügyes vagy!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Örülök, hogy tetszett. :) Ez az egyetlen olyan novella született (Full Moonos), ami E/1-ben van írva, kicsit szokatlan is volt, de így jobban passzolt a kihíváshoz, amire készült.

      Én szeretem, hogy Steph ezt már nem írta meg, mert így megírhattam én, ami örök, felejthetetlen élmény. :)

      P: Stigu _@/"

      Törlés
  6. Imádom, hihetetlenül szuper lett! Nagyon hitelesen adja vissza Nessie és Jacob kapcsolatát, komolyan mintha a könyvet olvasnám... Külön tetszik, hogy Jacob szemszögéből lett megírva, így talán még jobban meg lehet érteni ezt a hatalmas ragaszkodást és kötődést. Szuperügyes vagy, írj még ilyeneket! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Bettina!

      Köszönöm, hogy írtál, és örülök, hogy tetszett ez a kis novella! :)

      Egyelőre nem tervezek E/1-es, Jacobos novellát írni, de ki tudja, mit hoz még a jövő. Talán egyszer.... :)

      Üdv. Stigu _@/"

      Törlés